Nem tudom, hogy valaha is megbékélek-e magammal. Olyan az életem, mint a tenger hullámzása: egyszer tükörsima a felülete, másszor meg háborgó hullámok fodrozzák. Talán az a pár öngyilkossági kísérletem is ennek a hullámzásnak köszönhető: amikor túl magasra csapnak életem körül a habok, akkor én a legmélyebbre süllyedek, olyan mélyre, ahonnan néha már visszajönni sem tudok.
Ha visszagondolok életemre, azt kell mondanom, teljesen normálisan indult. Igaz, hozzá kell tennem, hogy én azt is hosszú-hosszú ideig normálisnak véltem, amit ma már máshova sorolnék.
Nagyon sok barátnőm volt mindig is, de ki az a hülye, aki ebből rossz következetéseket von le. Sőt, arra gondoltam, milyen klassz csaj vagyok, és hogy engem mennyien szeretnek.
Nagyon jól emlékszem az első bizsergésemre, aminek akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Nyolcadikosok voltunk, tornaórán ültünk a kispadon, amikor hozzámért a padtársam combja. Piszok jól esett, egy újfajta, eddig soha nem tapasztalt áramütés futott végig a testemben, a szeméremtestemtől egészen a szívemig.
NŐK: FOLYTATÁS ITT
FÉRFIAK: FOLYTATÁS ITT
Utolsó kommentek